Azon a nyáron végig motoroztunk. Fejére húzta a piros bukót, beült mögém, hasamra szorította a kezét, és a húgyszagú fővárost magunk mögött hagyva elindultunk nyugatnak. Minden ragyogó volt, és mézszínű, alattunk brömmögött az első fizetésemből vett 1985-ös Simson, lusta sáskák ugráltak el utunkból a Csopak felé tartó kopott betonkígyón, kabócák duruzsoltak a száradó gazban mindkét oldalról, és az aratásra váró búzakalászok magvaktól nehéz fejükkel bólogattak: jó irányba tartunk. Megálltunk, valahol messze harang kondult, és a lemenő Nap vörösen kipárolgó szellemeket hívott elő Tihany apátságából. Lomha keresztespók ereszkedett az akácfa ágáról, a június végi bágyadt por belepte kopott motoromat, nem baj, holnap lemossuk egy benzinkútnál. Holnap… van jelentősége az időnek? Mit tudhat a pirosból sárgába, majd újra pirosba hajló golyóbis, mit tudhat két körtáncot járó egyenes a templomok tornyán, nem, minket csak a szomorú arcú Hold bámul irigy tekintettel. Ne vádolj, te is megtennéd! Az utolsó szabad nyaram. Most kell élni.
- Nem fog feltűnni neki?
- Kinek? Micsoda?
- A pasidnak. Hogy leléptél.
Hátitáskám mélyéről cigarettát kotortam elő, laza mozdulattal gyújtottam, és vártam, hogy az idilltől megrészegült tudatomban gonosz szikrákat csiholjon a lelkiismeret. De nem csiholt semmit, mélyen aludt, vagy elbújt valahova a szívem mögé, az agyam alá.
- Nem érdekel. Ősszel úgyis visszamegyünk. Ő eddig minden nyáron magamra hagyott, elmenekült előlem Pixelországba vagy tudom is én hová.
- Nagy kocka, mi?
- Az. De ne beszéljünk most róla. Nem akarok rá gondolni. Nem illek bele abba a miliőbe. Náluk mindenki orvos meg ügyvéd meg ilyenek. Ott nem szokás, hogy a lányuk suli után leteszi a tollat és a szeretőjével nekilódul a világnak.
- Nálatok?
Ránéztem. Mosolygott. A vészmadárként fölénk ugró Hold fényében napbarnított bőre valahogy halottian fehérnek tűnt, zöld szemei feketének, csak hosszú, szőke haja ragyogott angyali bájjal. Az a csodás, szőke haja, amibe most az ősi tündérek szórtak virágszirmokat, és aminek ragyogásától szégyellősen bújtak az angolpernye közé a szentjánosbogarak.
- Nálunk se. De mindenhol van egy fekete bárány. Holnap meg – itt elnyomtam a cigarettát, és a csikket egy Sprite-os palackba dobtam – holnap meg elmegyünk a Bakonyba. Meglessük az öregeket. Ott lapulnak a korhadt fák odvaiban, az avar alatt, kidőlt kopjafák tövében. Siketfajd, kakukkmadár, bagolyhuhogás az ő szavuk, és táncuk csoda, és amikor elkezdődik, akkor meghasad a világ, könnyeket hullajt az ég, és bent, mélyen nagyot dobban a Föld szíve. Olyankor a világ elfelejt lélegezni, és mégse hal meg, és nem is él igazán, csak van, de minden egyszerre, és akkor lüktetni kezd, és születik valami csoda, a hegyek meghasadnak és a bazaltorgonákból zene szól, és minden összefolyik, és káprázatosan gyönyörű az egész, és ezt meg akarom mutatni neked. Meg akarlak mutatni neki téged, mert ez maga az egész, a tökéletesség, az egy, az örök, és ebben neked részed van, ha az örökkévalóságról könyvet írnának, neked benne kell lenned.
Még mindig mosolygott. Száraz faággal próbált egy kis fekete bogarat leterelni a hőséget ásító betonról. Tücskök. Kellenének tücskök. De azok ilyenkor még nincsenek. Majd augusztusban, amikor már Somogy dombjait járjuk az őrültek között. Mert azok ott mind őrültek. Láttam. Mocskos beltenyészet az egész, ha Isten valaha hányt, akkor a piszok mind oda ért le. Egyszer jártam ott egy faluban, senkinek nem volt orra. Még busszal mentem, azzal a régi vacak Ikarusszal, amik ötven és száz és ezer év múlva is a dudvás dombok között fognak üresjárattal közlekedni, mert ez az elfeledett emberhalmaz nem lépi át a faluja határát. Egyik se. Talán nem is tudnak már egymásról, talán beszélni is elfelejtettek, és újszülött csecsemők porhanyós húsát cuppogják éjszakánként loncsos kutyáikkal. Azt is látnia kell. Oda kell vinnie a megváltást. Minden nappal egyre szebb, nyíltabb, és bordái alatt úgy mocorog fiatal szíve, mint egy bábjából hamarosan kitörő pillangó. De még várjunk. Még először az északi part, aztán Zala, aztán vissza, és utána le, le a háromágú fa mellett, ahonnan reggelre mindig eltűnik az akasztottak szélben himbálódzó, kiszolgáltatott porhüvelye. Majd nappal megyünk. Nem kell félnie. Üzemanyag legyen. A többit megoldjuk.
- Na, gyere, menjünk el sörért.
Fejére húzta a piros bukót, beült mögém, hasamra szorította a kezét, és azon gondolkodtunk, hogy a Balaton ezüsthídján kéne elmennünk innen örökre. De még nem. Most még nem. Előttünk az élet, a nyár, a tündérek, az erdők, lápok, mocsarak és hegyek lelkei.
Akkor, azon a nyáron csak mi léteztünk. Én, Gábor és az országút.
